Ki vagyok - Who I Am

Bevezető

A téma

Az életem teljesen megváltozott.

December van, az év utolsó tanítási napja, és éppen irodalom óra. Mr Barney, a tanárunk, szórakozottan körmölte a táblára a szünetre feladott fogalmazás témáját. Nem csoda, hogy katonásan egyenes betűi helyett most szinte olvashatatlan firkálmányt ír fel, hisz már ő is érzi a tél és a szünet édes ízét. Most senki nem érzi szükségét annak, hogy a tanárt kellene piszkálni, kedvjavítás céljából. Inkább mindenki az elkövetkezendő pár hétre betáblázott terveit egyeztette a padtársaival. Eközben Mr Barney végzett az írással, és már tudtuk mi lesz a téma:

„Mi változott ebben az évben?”

Magyarázat képen volt még pár sor alatta:

„Írj, egy minimum három oldalas fogalmazást arról, hogy ebben az évben mi változott az életedben. Beadni a szünet utáni első órán kell…” És még a többi, hogy kell előszó és effélék. Hallottam, hogy valaki – mégcsak oda se kellett fordulnom, tudtam ki – suttogta a nevem és odadobott a padomra egy levelet. Madison az osztálytársam és az egyik legjobb barátnőm dobta a lapot, melyben ez állt: „ Hé, Ely! Ez a téma pont neked való nem?” Az igazi nevem persze nem Ely hanem Elisabeth Adams. De az utóbbi időben mindenki csak Elynek hív.

A cetlire gyorsan válaszoltam egy mondattal: „Igen, legalább tudom, hogy ez a fogalmazás miről fog szólni.” És egy jól irányzott pöccintéssel odadobtam a buzgón vigyorgó Madisonnak.

De valóban igaza volt. Tényleg rengeteg minden változott. Hisz ez az év, számomra fordulópontot jelent. Talán mindenkinek hasznos lenne tudni életem legutóbbi évéről. 

Január

Néha komolyan azt hiszem, hogy nekem vannak a legjobb barátaim.

Ez az eslő gimis tanévem. Még csak pár hónapja vagyunk így, egy osztály, de mintha már ezer éve ismernénk egymást. Tracy, Alyson, Emily, Ben, Brian, James és Will – bár remélem vele egyszer több leszünk mint haverok – mind együtt töltjök a napjainkat. Reggel a suliban, és általában délután is közösek a programjaink.

Alysonnal vagyok a legtöbbet, vele majdnem szomszédok vagyunk csak egy ház választ el minket. Régen is ismertem de nem ennyire jól, mint most, hogy egy osztályba járunk. Hosszú, fekete haja van, amit legtöbbször feltűzni szokott. Az izlésén még javítaom kell, mert mielőtt jó barátnők lettünk volt, hogy elég hajmeresztő „dolgokat” vett fel. Nekem szőke, hosszú hajam van, ami mindenfele göndörögik, semmivel nem tudom fékezni az engedetlen fürtöket, de Tracyék szerint jól áll. Hát nem tudom… Bár, az biztos, hogyha valaki hát Ő tudja mi a jó. Neki barna haja van vörös melírcsíkokkal ami szinte a derekáig ér, és tökéletes izlése. Sokkal magasabb rangúnak képzeli magát mit Emily, az ikertesója, aki elég visszahúzódó tipus. Nem is csodálom, én is az lennék, ha Tracy mellett kellene felnőnöm. Egyébként ugyanúgy néznek ki csak a melírcsíkokat és az izlést eltekintve.

Tracyvel soha nem voltunk túl jóban. Nem bírja elfogadni,hogy engem esetleg jobban kedvelhet Will mint őt. Willnek nem göndöröfik mindenfelé, neki pont jól áll a szőkésbarna haja. Játszik a focicsapatban. Ő az a srác akiről el lehetne képzelni, hogy a legjobb játékos és a csapatkapitány de nem. Sőt! Szörnyen béna. Szerintem csak azért vették be a csapatba, mert jól áll neki a mez és mert így több a néző is. Amit elég nehéz elképzelni, hogy valaki csak azért menjen ki és üljön végig egy meccset, hogy közben bámulhasson egy pasit, de itt a példa. A nézőtér teli van tinilányokkal, akik akkor is tapsolna, ha Will épp elrontja. Én azt mondtam neki, hogy szeretem a focit és azért ülöm végig azokat az unalmas órákat, de igazság szerint én is az ujjongó lányok közé tartozom. Talán egyszer elmondom neki. Majd ha ő is rájön, hogy úgy érez irántam, mint én őiránta.

Ma volt az első napunk az évben, a téliszünet után a suliban. Mindenki egymásnak mesélte az előző szerzett élményeit. Beléptem a terembe és tétovázvaálltam meg a terem ajtajában, az első pad előtt. Osztálytársaim rémületet olvashattak le az arcomról… Azon gondolkoztam, hogy milyen lesz az elkövetkezendő évem, de ahogy végignéztem a nevetgélő barátaimon, tudtam, hogy remek lesz. Így, visszagondolva tényleg jó volt, bár az is biztos, hogy ez az év tartalmazta életem legszörnyűbb napjait is. De optimistán kezdtem az egészet.

Alysonnal mentem az iskolába aki már rég leült a padunkhoz és csak most vette észre, hogy én még az ajtóban tétovázom, és intett, hogy menjek oda. Széles mosoly terült szét az arcomon miközben odalibegtem a barátaimhoz.

-Á, megjött Elisabeth! – intett felém Brian, mintha egy uralkodó érkezését jelezné. Én fölényesen pukedliztem, és kacarásztam, mire elkeztek rajtam nevetni. Persze nem a gúnyos értelemben.

- Hé, Lizzy! Gyere ide! – mutatott Alyson a Will és közte lévő helyre és kacsintott egyet.

- Szia!- szólít meg Will – Milyen volt a szüneted?

- Mitha nem tudnád!

- Nem is! – vágott ártatlan képet – Hisz az elmúlt két napban nem is beszéltünk!

- Á, vagyúgy! Hát tudod az elmúlt negyvennyolc órában nem történt velem semmi izgis.

- Semmi?

- Semmi.

- Akkorhát semmiről nem mradtam le.

- Nem hát! Ja, de telefonáltak a filmesek! – Ugyanis nagy álmom, hogy színésznő leszek, és már voltam is egypár meghallgatáson, mert anya reklámfilmkészítő és ismer egy csomó fontos embert, és beajánlott. Csak eddig még nem volt pozitív visszajelzés.

- És mit mondtak? – sürgetett Will.

- Hogy sajnos nem én voltam a legmegfelelőbb erre a szerepre, de beajánlottak egy másik meghallgatásra.

- Mikor lesz?

- Két hónap mulva.

- Ez nagyszerű! – lelkendezett Alyson aki eközben beszállt a beszélgetésbe.

- De visszautasítottak! – ellenkeztem.

- Na és? Két hónap mulva új meghallagtás és új esély! Ezért ne törd magad Lizzy! – vígasztalt Will. Nagyon rendes volt tőle, de már rengetegszer hallottam, hogy mennyire sajnálják, hogy nem engem válaszottak. Hát akkor válassanka engem és akkor nem kell így sajnálni!

Mindenki leült a saját helyére, miközben Mrs Fable, a kémiatanárunk katonásan menetelt be a terembe.

Mrs Fable sokkal komolyabb rendet szeretett volna teremteni ebbe az iskolába. A mi sulink közelében van egy másik gimnázium is, de oda az elit, és stráber gyerekek járnak, akik kiváltságnak érzik az egyenruhájukat. Én a gondolattol is borzadok, hogy esetleg egyenruhába kellene járnom nap mint nap. Persze Mrs Fable ezt az ötletet is felvetette, de – mindeni nagy örömére – az iskolai tanács elutasította javaslatát, mert elég macerás lenne megoldani, ami az iskola feladata lenne. Nem mellékesen, Mrs Fable-nek még rengeteg ehhez hasonló javaslata volt, amik kísértetiesen hasonlítottak ahhoz a másik iskola rendszeréhez. Őt azonban „sajnos” nem vették fel abba az iskolába, mert ott már így is van elég tanár.

Az óra elkezdődött és a hangos beszélgetések suttogássá csitultak. Az ebédszünetben kiültünk a jól megszokott asztalunkhoz, és nyugtázva tapasztaltuk, hogy semmi sem változott azóta, hogy utoljára itt ettünk. A koszt mindenképpen a gyerekek ízlését mintázta. Semmi „moslék”, és semmi íztelenül egészséges. De van hamburger, sült krumli, mindenféle hús, és mind istenien finom.

Később, órák után megbeszéltük, hogy egy óra mulva találkozunk az uszodában. Tracy, Alyson, Ben, Will és én értünk csak rá. A többiek szorgalmi feladatokat készítenek Emily vezetésével. Én meglehetősen ellenzem a plusz munkát. Miután elhangzik, hogy „nem kötelező”, utána engem már egyáltalán nem lrdekel a dolog. Mint az olvasmányoknál. Van a kötelező, amit muszály elolvasnom, és van az ajánlott, aminek még csak a listáját sem futom át. Ez nem azt jelenti, hogy rossz tanuló vagyok, sőt jobb az átlagom, mint a közepes, de elvem, hogy ami nem muszáj nem kell.

Suli után hazaszaladtam és gyorsan megírtam a házit, előkotortam a fürdőruhám, és rohantam, hogy le ne késsem a találkozót. Már mind ott voltak és csak ránk vártak – Alysonra és rám, mert megvárt így ő is késett.

Gyorsan megvettük a belépőt, és már ugrottunk is a vízbe.

A nap többi része hasonlóan jól telt. Az uszodában jól szórakoztunk – bár ez az úszómesternek kevésbé tetszett- és már alkonyodott mire indultunk haza. Csak Alysonnal laktunk egy irányba, így a többiektől elbúcsúztunk.

Mikor hazaértem, már a küszöbről éreztem, hogy anya ma jó kedvében van, hisz az egész házat bejárta vacsorájának finom illata. Gyorsan lerúgtam a cipőm és megkerestem az illatok forrását.

- Szia Anya! Mi lesz a vacsi?- köszöntem be az étkezőbe.

- Lasagne!

- Király! – lelkendeztem. Anya mindig olyan lasagnet csinál, amiből muszály a szomszédoknak is vinni – ha egyáltalán marad – hisz híresen finom.

Anya lánykori neve Magen O’Neil, de mikor összeházasodtak apával, felvette a nevét így már Mrs Adams. Anya még fiatal volt, mikor ide, New Yorkba költöztek a szüleivel. Épphogy kijárta a gimit. Egyetemre ment és ott találkozott Philip Adams-el., aki tanárnak tanult, és nagyon szívesen korrepetálta Magent. A szombati tanulóórákból randik lettek. Már akkor tudták, hogy soha nem akarnak elválni egymástól így egy szép napon, összeházasodtak. És akkor jöttem én. Apának volt állása egy iskolánál, de messzebb, New York másik felében. Anyának egy jól fizető állása volt, nem messze, így apával megegyeztek, hogy mikor megszületek, anya visszamegy dolgozni, és apa marad velem otthon. Miután olyan nagy lettem, hogy már mehettem oviba, és már nem kellett rám vigyázni, apa próbált elhelyezkedni, de csak szörnyű állásokat kapott. A közelben akart dolgozni, így elfogadott egy kis fizetésű ajánlatot, de egy éve otthagyta, így most csak helyettesítőtanárként dolgozik.

Jó lenne, ha találna valami jó melót.

Bementem a szobámba és felkapcsoltam a villanyt. A fény körbeterjedt és megvilágította az egész helységet. Ez a hely jobban jellemeznek engem, mint bármi más. A falon poszterek a kedvenc színészeimről, az íróasztalom telirakva fotókkal, a barátaimról és rólam, a legszebb pillanatokat megörökítve. Egy hatalmas tükör, és az óriási gardrób, természetesen tele jobbnál-jobb ruhákkal.

Itt minden egyes tárgyhoz kötődnek az emlékeim. Például a hifi. Emlékszem, mennyire szerettem volna egyet, de anyáék nem engedték, hogy megvegyük, és utána egy héttel a szülinapomon ki is derült miért. Mert már jó előre beszereztek nekem egyet.

Ezért szeretem én annyira. Meg persze azért, mert úgy néz ki, mintamiről egy lány álmodik.

Innen soha nem akarok elköltözni.

Az biztos.

Kimentem az ebédlőbe, és leültem az asztalhoz.

- Szia kicsim! Milyen volt a napod? – szegezte nekem a kérdést apa.

- Csúcs! Délután uszodában voltunk a haverokkal.

- Ennek örülök. Holnap mész a színjátszó szakkörre?

- Te jó ég! Teljesen kiment a fejemből! – csaptam a homlokomra.

Színészi tehetségem persze képzem a szakkörön és Mrs Lover, a drámatanár, aki a szakkört csinálja, felhívta a figyelmem még a múlt évben, hogy majd év elején elkezdjük szervezni a klasszikus „Rómeó és Júliát”. Négyszemközt elmondta, hogy készülhetek Júlia szerepére, én meg buzgón beajánlottam Willt Rómeó szerepére, mert ő is jár a szakkörre, bár őt nem érdekli a színészet.

A vacsora után felhívtam Alysont, akirvel arról csacsogtunk, hogy milyen jó is lenne ha Will megkapná Rómeó szerepét.

Következő nap, a délelőtt gyorsan elszállt és már ott is voltam a színjátszó csoport körében.

- Ti tehetséges ifjoncok – nézett végig rajtunk Mrs Lover, és már tudtuk, hogy kezdi az elmaradhatattlan monológját – kik olyan tudást birtokoltok, mit nem sokan mások, legalábbis ebben az iskolában nem sokan, most megmutathatjátok a nagyközönésgnek, hogy mire vagytok képesek. Jövő hónap végén előadjuk – drámai szünet – a „Rómeó és Júliát”!

Nem tudom, mit várhatptt a tanárnő. Talán azt, hogy majd nagy taps és füttyögés fogadja? Biztos azt gondolta, mikor hasonló beszédében egy hónapja bejelentette ugyanezt már rég elfeledtük. Dehet, hogy ő felejtette el. De ha valaki ilyen hangon konferál fel valamit, azt elég nehezen lehet kitörölni az agyunkól.

- Tudásotokat már múlt évben felmértem – folytatta „érdekfeszítő” szónoklatást – így a mai szakkör alkalmával megtudhatjátok a szereposztás eredményét.

Elkezdett kotorászni a mappájában, míg előhúzott egy lapot és pár vékonyka füzetet, ami egészbiztosan a szövegeinket tartalmazzák.

- Júlia szerepét Elizabeth Adams kapja. –hadarta Mrs Lover. Se konferálás, se drámai szünet. Mintha csak a mai menüt jelentette volna be. Hát köszi, Mrs Lover!

Bár igaz, nem váltott ki a bejeltés senkiből egy szikra meglepetést se.

- És Rómeó szerepét nem más kapja meg, mint – a tanárnő hangsúlyához és a beálló szünetbe már csak a dobpergés hiányzott – William O’Brian!

Természetesen a Will csak becézése nevének, annak a jól csengő névnek…

A következő pillanatban, nem tudom hogyan, de én állva tapsikoltam és ujjongtam. Amint észbe kaptam, láttam, hogy snki nem áll, és mégcsak nem is tapsolnak. Hanem nevetnek. Rajtam!

A szégyentől vörösre gyúlt arcal pattantam vissza székemre.

- Örülök, hogy ennyire örülsz. – mondta vidáman Will, még vörösebb színre késztettve arcom.

- Gratulálok! – nyujtottam kezet neki.

- Én meg neked gratulálok! – rázott kezet nekem vigyorogva.

A többi szerep engem már nem is érdekelt. Megkaptuk a szövegünket, és én gyorsan belelapoztam.

Ráakadtam az egyik kedvenc részemre, a bálos jelenetre, amit a csodás középkori ruhák miatt vártam, és megtaláltam a csókjelentet, amit persze Will miatt.

(folyt.köv.)